Cassandra Clare - Mennyei tűz városa

"A Végzet Ereklyéi zárókötete
Erchomai, mondta Sebastian. Jövök.
Árnyvadászok
A sötétség visszatér az árnyvadászok világába. Miközben minden széthullik körülöttük, Clary, Jace, Simon és a barátaik összefognak, hogy megküzdjenek a nephilimek valaha volt legnagyobb ellenségével: Clary saját bátyjával.
Sebastiant a világon semmi sem győzheti le; – egy másik világba kell talán utazniuk, hogy esélyük legyen? Életek vesznek oda, szerelmeket áldoznak fel, és minden megváltozik a Végzet Ereklyéinek befejező kötetében."

Hatodik rész, befejező kötet. Az első részt több, mint négy éve kezdtem el olvasni, így nem véletlen, hogy talán egy kicsit elfogult vagyok a könyvel kapcsolatban. Bár az első kötettől nem sokat vártam – a borító nem tetszett, a tartalom leírása sablonos volt- rögtön magába szippantott a könyv (még ha rettentő nagy klisé is, de tényleg ezt éreztem)

Az elején szinte csak Claryről szólt a történet, ahogyan egyre több mindent ismerhettünk meg az árnyvilágból, ahogy egyre több szereplő nőtt a szívünkhöz, úgy tágult a történet is. „Egy történet Lightwoodokról, Herondelekről, és Fairchildokról.”* és még sokakról.

A történet szinte ott folytatódott, ahol az ötödik kötet véget ért. Sebastian sorra változtatja át az árnyvadászokat a Pokol Kelyhével. Először az intézeteket támadja meg, majd Alicante ellen is támadást tervez, szövetségeseket gyűjt, és természetesen megpróbálja „visszaszerezni” Claryt, hogy az ő oldalán álljon.

Az árnyvadászok Alicantéba mennek, mivel azt gondolják a legbiztonságosabb helynek, a helyzet megvitatásáért pedig a Szövetség tagjainak képviselői is ott vannak, így kerül oda Magnus és Simon is. Miközben próbálják legyőzni Sebastiant, veszélyes, démonok lakta világba utaznak, habár tudják, hogy nem feltétlenül jutnak haza épségben.

Habár eddig is nagy karaktergárdával büszkélkedhetett a sorozat, még most is jöttek újak, nem is akármekkora szereppel. Bár némelyiküknek a mostani sorozatban, és történésekben nem volt fontos szerepe, a későbbi könyvekben fontos részük lesz. Először nem értettem, hogy miért kell a Los Angelesi Intézet gyerekeinek sorsát követni, zavart, hogy nem a megszokott csapatról van szó, de hamar megbarátkoztam velük. Amikor egy régi, családi kard is képbe kerül, hirtelen várni kezdtem, hogy még többet tudjak meg róluk – bár lehet, hogy csak a fegyver története miatt.

Az eddigi kötetek alatt Clary mindig tiltakozott az ellen, hogy ő Morgenstern, mindig azt mondta, hogy ő Fray, vagy Fairchild, amit meg is értek, de most üdítő volt, hogy felhagyott ezzel. A fejébe vette, hogy tisztára mossa a családja nevét, ami nekem nagyon tetszett. Egyre erősebbnek éreztem. Már nem az a szeleburdi kislány, aki bár jót akar, de mindig bajba kerül, és meg kell menteni. Ráadásul végre el is kezd gondolkodni a dolgokon, rájön, hogy mindenkinek nehéz, igyekszik a barátait megvédeni, még ha ezzel neki nehezebb is lesz.

Amit még pozitív dolognak érzékeltem az az volt, hogy nem bomlott szét a csapat. Az előző részekben Clary és/vagy Jace nekilódult és megmentette a világot – vagy nem. Na ez most nem így volt. Már nekik is be kellett látni, hogy nem fog sikerülni, ez a történet már nem csak az övék.

Az egyik kedvenc részem az volt, amikor egy démon alternatív világokat mutatott nekik az alapján, hogy mit akarhatnak igazán. Semelyik sem volt tökéletes, még ha elsőre annak is tűnt. Ebben rejlett az egyik varázsa a jelenetnek. Ismerve a karaktereket teljesen érthető, hogy miért álmodták azt, amit de az is, hogy miért nem lehetett az tökéletes. Ezzel azt is megmutatta, hogy sosem lehet teljesen tökéletes az életük. Vannak, benne hibák, amik bár ne lennének, de megéri nekik küzdeni azért, hogy jobb legyen.

A könyvek során idiótábbnál hülyébb neveket adtak Simonék bandájának, a tökéletes befejezéshez mondhatni az is hozzátartozik, hogy véglegesítsenek egyet. De hát ez nem akármi lett! Milyen apró-cseprő dologról van szó, és mégis mennyire fontos lehet a történetben – és mennyire elállította a lélegzetemet!

Persze voltak dolgok, amik zavartak a könyvben, nem mindig láttam a rózsaszín pillecukor felhőket. Ilyen volt Zakariás testvér szereplése, vagyis főként az, hogy milyen sokat olvashattam az elmélkedéseit, ami számomra csak időhúzás volt, és csak gyarapította az amúgy sem kevés oldalszámot. Magával a karakterrel semmi bajom, nagyon szeretem, egyszerűen csak feleslegesnek éreztem a szerepeltetését.

Volt olyan is, amivel nem tudok dűlőre jutni: örülök neki, vagy inkább csinálták volna másképpen. Ebbe a kategóriába tartozik a folytonos nézőpont váltás. Volt, hogy úgy éreztem, nehéz követni az eseményeket, túl gyorsan ugrált egy helyszínről, egyik karakterről a másikra, és e miatt néha túlságosan ráfókuszált a történet az eddig csak mellékszerepet játszó karakterekre.

A másik nagy gondom, hogy akármennyire is gonosz, és tudom, hogy számára nem lesz happy end, mégis Sebastiannak drukkolok. Túlságosan szimpatikus karakter lett, ahogy megismertem.

Habár ez a kötet a Végzet ereklyéi sorozatot lezárja, és megemlékszik a sorozatban történtekről, egyben egy áthidaló kötet is a The Dark Artificeshez.

A kötetben sok, számomra kedves szereplő meghalt, de ezzel együtt is pozitívan gondolok erre a könyvre. Amikor befejeztem, hirtelen elveszve éreztem magam, vagy mintha elvesztettem volna valamit. Furcsa, hogy több év izgalom után, hogy mi fog történni az egyes szereplőkkel, nem következik semmi. A negyedik kötet mélyrepülése után pedig nagyon örülök, hogy ilyen jó lezáró kötetet kapott a sorozat.

*saját fordítás, ha megvan a hivatalos, majd átírom

Köszi a figyelmet ,